A remete

Úgy kezdődött, hogy meghaltam. Ez önmagában még nem lenne érdekes, hiszen annyian meghaltak már előttem. Éppen randevúra siettem, rohantam, hogy el ne késsek, át kellett vágnom egy nagy parkon, és egyszer csak meggörbültem, lerogytam a földre. Szívroham. 

Egy ideig senki sem járt arra. De ha láttak volna, akkor sem biztos, hogy segítenek. Annyi a részeg a parkokban. 


Néhány percig tartott az egész, és máris vége lett. Végem lett. Akkor szétváltunk, a testem és én. Hogy mi is ez az „én”, azt nehezen tudnám megmondani. Egyáltalán nem olyasmi, amit a testből kiszabaduló lélekről gondolnánk. Például nem tudok repülni. Nem látok semmiféle mennyországot, és nem látom a többi lelket sem. Ez valamilyen testetlen létezés. Szem nélkül is látok, fül nélkül hallok, orr nélkül érzem a szagokat. Csak éppen nem vagyok éhes, és nem fázom. Természetesen szexuális érzeteim sincsenek. 

A testemből nem kiröppentem, hanem csak kisétáltam belőle. Egy darabig magam mellett ácsorogtam. Kíváncsi voltam, mi történik a testtel. Még az is eszembe jutott, hogy ha megmentenek, az utolsó pillanatban még visszabújok bele, ugyanolyan módon, mint ahogy a tetszhalálból visszatérők írták le a folyamatot. 

De nem mentettek meg, a test ott maradt holtan, jó fél óráig észre sem vették. Végre egy szerelmes pár sétált arra. A nő felsikoltott, a férfi pedig undorodva jegyezte meg: „Te, ez feldobta a talpát!” 

„Menjünk innen! Elment a kedvem az egésztől” – mondta a nő. És visszafordultak. 

Ekkor én is ott hagytam régi önmagamat, és elindultam kifelé a parkból, hogy elkezdjem felfedezni a világot, egy új szemszögből. Hogy milyen a világ nélkülem. 

Azt mondanom sem kell, hogy senki sem vett észre, rám se néztek, mindenki nyugodtan csinálta tovább, amit csinált. 

„Szóval ilyen lehetett Wells láthatatlan embere” – állapítottam meg. „Ő mindenkit lát, de őt nem látja senki. Mi lenne, ha visszamennék a holttestemhez, és a saját ruhámba öltöznék fel?” 

Próbaképpen lenyúltam a lábam elé, hogy felvegyek egy gallyat, és kalap helyett azt rakjam a fejemre. Tudni szerettem volna, mit szólnak az emberek, ha meglátják a levegőben sétáló kalapot. De nem tudtam megfogni a gallyat. Persze, hiszen nincs is kezem. Nem tudok semmit sem megérinteni. Ezt kifejezetten hátránynak éreztem a láthatatlan emberhez képest. Az rendben van, hogy tudok menni, előre-hátra haladok, pedig lábam sincs, de hogy fogok bemenni egy ajtón? Meg kell várnom, míg valaki kinyitja. 

Eszembe jutott az a macska, aki a bérházunk udvarán lakott, és rendszeresen ki-be járt. Csak meg kellett várnia, hogy valaki kinyissa a kaput. Gyakran láttam a lépcsőházban, ahogy türelmesen várt a sorára. Többször is ki- vagy beengedtem. Ilyen macska lettem én is, azzal a különbséggel, hogy engem senki sem lát, s így az ajtót sem nyitják ki nekem. Még szerencse, hogy bárki mellé beférek, még a liftben is, kisurranok, besurranok, anélkül, hogy  gyanítanák a jelenlétemet. 

Ennek sok előnye volt. Ettől kezdve ingyen járhattam színházba, oda ültem, ahova akartam, akár egy csinos nő ölébe is. Én láttam őt, bár nem éreztem, neki pedig fogalma sem volt róla, hogy velem osztja meg az ülőhelyét. Erotikus élményről persze szó sem lehetett, kizárólag a szépségében gyönyörködhettem. De ebben az állapotomban ennek is örültem. Bejutottam a hálószobákba, a strandon a női napozóba, még a sztriptízbárba is. Igaz, hogy csak a strip, azaz a vetkőzés érdekelt, a tease, az izgatás nem. Akár egy múzeumban. 

Különösnek tartottam, hogy más testen kívüli lényt egyáltalán nem láttam. Vagy egymás számára is láthatatlanok vagyunk, vagy ez az állapot csak átmeneti. Ez az utóbbi eshetőség azt jelentené, hogy mégis lehet mennyország és pokol, de a holtak osztályozása, eligazítása, azaz feldolgozása több időt vesz igénybe, mint gondolnánk, azaz még nyugodtan kerülhetek a felső vagy az alsó részbe. Az első eshetőség jobban tetszett. Igaz, hogy így magányos maradok, de legalább az eddigi cselekedeteim miatt nem lesz bajom. (Elég baj volt az is, hogy meghaltam.) 

Miután így elrendeztem magamban a dolgokat, elhatároztam, hogy egy kicsit szétnézek a világban. Észrevétlenül körbeutazhatom a földet, erre az előző életemben nem volt módom. 

Az volt a legérdekesebb, ahogy észrevétlenül átsiklottam a repülőtéri ellenőrzésen, és felszálltam egy Qatarba tartó gépre. Egy amerikai házaspár hívatlan és láthatatlan vendégeként bejutottam egy elegáns szállodába. Sőt, azt is megengedtem magamnak, hogy a feleséggel feküdjek egy ágyba. Csak akkor szálltam ki, amikor elkezdtek szerelmeskedni. Odasétáltam a fotelba, és onnan szemléltem a jelenetet. Mondanom sem kell, hogy puszta kíváncsiságból, hiszen számomra a testiség már nem jelentett sem izgalmat, sem vágyat. 

Egy ideig ezzel a házaspárral maradtam, együtt mentem velük a bazárba is. Ott ismertem meg Harry Pitfordot, akinek magánrepülőgépe volt. Kaptam az alkalmon, amikor Pitford meghívta a házaspárt egy sétarepülésre az öböl felett. De ebből lett a baj. 

Már a levegőben voltunk, amikor két arab ország között kitört az esedékes újabb háború. A légtér megtelt katonai gépekkel, és mindkét fél ránk lőtt. Eltaláltak bennünket, lángolva zuhantunk az öböl vizébe, nem messze a parttól. 

„Na, most mi lesz?” – döbbentem meg. „A házaspár nyilván meghal, de én nem halhatok meg másodszor.” Így is lett. A pilóta és az utasai már nem éltek, mire odaért a motorcsónak. A roncs egy ideig ott úszott a felszínen, én rajta kuporogtam. A katonák látták, hogy nincs túlélő, és visszafordultak, én azonban különösebb erőfeszítés nélkül át tudtam szállni a katonai csónakra. 

Partra kerülvén körbejártam a tábort. Éppen ettek, néhányan a géppisztolyukat tisztították, szerelgették. A finom lelkemmel nem sokáig viseltem el a bakahumort, a káromkodásokat. Egy dzsip a városba indult. Felugrottam rá, remélve, hogy így emberhez-szellemhez méltó társaságba kerülök. 

A városkában céltalanul járkáltam ide-oda. Egyszer csak két elegáns hölgyre lettem figyelmes. Az egyik éppen azt mesélte a másiknak, angolul, hogy egy barátnőjük holnap este spiritiszta szeánszot rendez, és ő is elmegy. „Spiritiszta szeánsz?” – mondtam magamban. „Ott a helyem!” Követni kezdtem a hölgyet. Nos, ha ő ott lesz, akkor én is. Ezt nem hagyhatom ki. 

Kissé körülményes volt vele menni. Kacskaringós útvonalon értünk haza, és közben számos kis üzletbe is betértünk. Otthon a szolgálólány beengedett bennünket. Nemsokára a férj is hazaérkezett. Akkor végig kellett hallgatnom egy unalmas beszélgetést – a női táskák választékáról és a többi hölgy rossz ízléséről egyrészt, a kőolajipari részvények áringadozásáról és a politikai helyzetről másrészt. A feleség megemlítette a holnap esti szeánszot is, de a férjet ez nem érdekelte. „Oda majd egyedül mész, darling” – mondta, nem sejtve, hogy én leszek a kísérője. 

A kutya bejött, és szaglászni kezdett. Ő rögtön megérezte, hogy valami nincs rendben. Rám nézett (arra pontra a levegőben, ahol a betolakodót sejtette), és nyüszített. 

„Mi ütött beléd, Harvey?” – kérdezte tőle a ház ura, megvakarta a kobakját, és kiküldte az udvarra. Onnan is hallani lehetett a panaszkodását. Abban a fájdalmas hangban nyilván az is benne volt, hogy tud valamit, de nem hisznek neki. 

Udvariasan odaültem a vacsorához, de természetesen semmit sem ettem. Nem volt gyomrom. És különben sem voltam, mert nem is lehettem éhes. Ha tudtam volna enni, akkor is csak pánikot okoztam volna, hogy az étel csak úgy eltűnik az asztalról.

 Lefeküdtünk. Most is a feleség ágyába feküdtem bele. Ezúttal nem kellett tartanom a férj szerelmi vágyától. Ahogy lefeküdt, a fal felé fordult, és el is aludt. 

 Másnap szétnéztem a házban. Szépen berendezett otthon volt, a háziasszony mindent rendben tartott. Az udvaron Harvey dühösen fel- és felugatott, de a jelzését ezúttal sem vették komolyan. 

Délután négy óra körül indultunk el a szeánsz színhelyére. Ott végighallgattam a hölgyek unalmas csevegését. A tea végén eljött az én időm. Elkészítették az asztalt, nagy izgalommal ülték körbe, aztán leoltották a villanyt. Csak a nehéz függönyökön szűrődött át némi fény. 

„Szellem, itt vagy?” – kérdezte a háziasszony. Nekem nagy fejtörést okozott, hogy hogyan adjak választ, és hogy hogyan magyarázhatnám meg a létezésem ellentmondásait nekik. Nem volt kezem, amivel kopoghatnék. De furcsa módon a kopogást elő tudtam idézni. 

„Igen is meg nem is” – hangzott a válaszom. (A kopogást a háziasszony tolmácsolta, és én éreztem a hangján a meglepődést. Most társalgott életében először egy igazi szellemel.) 

„Hogy hívnak?” – kérdezte a hölgy. A többiek feszülten figyeltek. 

„Szellemnek” – válaszoltam. Ezen meglepődtek. 

„Mit üzensz nekünk?” 

„Az élet: halál. A halál: feltámadás.” 

Zavartan néztek egymásra, néhányan felszisszentek. 

„Meghaltál?” 

„Részben. Voltam, és vagyok.” 

„Hol?” 

„Köztetek.” 

Valaki azt javasolta, hogy kérdezzenek a túlvilágról. 

 „Van mennyország?” 

„Nem tudom.” 

„Van pokol?” 

„Nem tudom.” 

„Hol voltál, mielőtt megidéztünk?” 

Itt, ebben a szobában.” 

„Más szellem is van itt?” 

„Nem tudom. Nem látok más szellemeket.” 

„Hogy kerültél ide?” 

„Azzal a hölggyel együtt érkeztem, akinek a Harvey nevű kutyája van.” 

Mindenki a szóban forgó hölgyre nézett. A hölgy elvörösödött. „Erről nem tudtam” – mentegetőzött. 

„Innen hova mész?” – akarta tudni a háziasszony. 

„Még nem tudom” – válaszoltam. 

Akkor a háziasszony felkapcsolta a villanyt. Rettenetesen fel volt dúlva. A vendégei izgatottan, egymás szavába vágva tárgyalták a történteket. 

Egy másik részvevő, akit Dorothynak szólítottak, taxit hívott, mert már nem tudta elviselni a feszültséget. 

Megjött a taxi, én is beszálltam. De út közben úgy döntöttem, hogy inkább az arab sofőrrel maradok. Az ő otthona érdekesebbnek ígérkezett. Amikor Dorothy kiszállt és fizetett, én maradtam. 

A taxis rádión beszélt valakivel, de arabul, és én egy szót sem értettem belőle. De az események váratlan fordulatot vettek. 

Egy sötét helyen álltunk meg, két suhanc szállt be, egy betömött szájú kamaszlánnyal, akit ott az autóban mind a ketten megerőszakoltak. A sofőr ebben nem vett részt, csak eltette a pénzt. Szörnyű volt látni a történteket és hogy nem vagyok képes rá, hogy közbeavatkozzam. Még a rendőrséget sem tudtam értesíteni. 

Elegem lett ebből a tehetetlenségből. Az utasokkal együtt én is kiszálltam, hogy kiszellőztessem a fejem. Jobban mondva hogy megnyugodjak, hiszen sem fejem nem volt, sem a levegővel nem tudtam volna mit kezdeni tüdő nélkül. 

Kerestem egy néptelen helyet, és átgondoltam a helyzetemet. A világban előforduló mérhetetlen sok gonoszságot nem tudnám megakadályozni. Az élőkkel való kommunikáció egyetlen módja a szeánszon való szereplés, de az is korlátozott, s ráadásul ilyet nem is tudnék szervezni. 

Aki él, az szenved, de van némi beleszólása a dolgok alakulásába. Aki meghalt, az a jelek szerint tovább létezhet, de csak tehetetlen nézője lehet az eseményeknek. Fizikai fájdalom már nincs, de a – ha szabad ezt a szót használni – lelki fájdalom annál nagyobb. És kezelhetetlen. Nem volt elég meghalnom, kénytelen leszek a világból is kivonulni. 

Remete leszek, elbújok. Egy közönséges remete csak látszatra bújik el, hiszen amikor a falubeliek élelmet hoznak neki, hogy éhen ne haljon, az a kapcsolat valamilyen formája, akkor is, ha szemtől szembe nem is látják egymást. Én vagyok az igazi remete. Ételre, italra nincs szükségem, a jámbor lakosokon még imádkozással sem tudok segíteni. Senki sem lát engem, teljesen egyedül élem meg ezt az élet utáni fura és üres létezést. 

Amire rájöttem, azt semmilyen módon nem tudom megosztani veletek. Aki meghalt, az örökre be van zárva a testetlenség burkába. 

De hát ezt majd ti is megtapasztaljátok.