Öncsonk

A villamoson láttam egy fiatal nőt. Az orrában, alsó ajkán, a felső fülcimpáján szögecselés, a jobb fülében olyan fülbevaló, amelyik kitágítja az alsó fülcimpát, olymódon, hogy egy 3-4 centis lyuk tátongott benne, amin keresztül látni lehetett a villamos ablakát és az utcát. Mindkét válla tele volt színes tetovált rózsákkal, és rá volt festve egy óra is, amelyiken most már mindig 6 óra lesz 3 perc múlva.

A nő nyilván sok pénzt fizetett, hogy az alapjában véve szép arcát, sudár termetét elcsúfítsa, a testét csonkítsa. Nem látom be, hogy mi értelme ennek az öncsonkításnak. Vannak ragasztható, megváltoztatható ál-tetoválások is, amelyeket partnertől, hangulattól függően változtathatók. Az igazi tetoválás nem ilyen. Az örök időkre megmarad. Az átdöfött szív egy női névvel meglehetősen leszűkíti az illető férfi további párkeresési esélyeit. A kilencvenes években készült tetoválás úgy is funkcionál, mint egy szavatossági idő, és ugyanígy ki fog ríni a tömegből húsz év múlva az, aki egy mostani motívumot hordoz a testén. Nem beszélve arról, hogy mit szól majd az unoka a nagyi agyontetovált hasához egy strandon vagy, amikor majd az éjjeliedényt kell cserélni az ágya mellett.

Ami engem illet, messzire kerülöm az ilyen hölgyeket, és nincs jó véleményem a tetovált urakról sem. Egyszerűen nem bízom az ítélőképességükben. Mert nem okos dolog olyan döntéseket hozni, amelyek fizikailag is korlátozzák a jövőbeli lehetőségeket, csökkentik az ember szabadságát, lehetetlenné teszik az alkalmazkodást.

A szépségünket Istentől kapjuk (mondaná egy vallásos ember), de a mütyűrök, ékszerek, festékek, tetoválások a mi ízlésünkről, illetve ízléstelenségünkről beszélnek. Ordítva.

Escape Artist