Társtalan boldogság?

Ezt a verset egy fiatal lány másolta ki szerelmének Sappho költeményeiből, hogy ezzel is kifejezze szerelmét. Talán ma - rohanó világunk ellenére - is előfordul ilyesmi. Abból fakadhat, hogy az ember szeretné megosztani örömét (is) azzal, akit szeret. Ha gyönyörűséget okoz egy vers, akkor azzal, ha egy fürt szőlő, akkor megfelezi, ha megörül két hangya találkozásának, akkor azt elmeséli, ha csak az ég kékjének, azt is. Addig vagyunk boldogok, amíg a saját boldogságunk másnak is örömöt szerez. Nem gondoljátok? A többi vegetálás.

A vers különlegesen gyönyörű számomra. Semmi rím, szokatlan szóhasználat és mégis döbbenetes kifejezőerő (a régies kifejezések sem zavartak).

A vers:

Sappho után

Boldog ember, mint Uranus lakói,
A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
Éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a Halálnak
Karjai közé.

/Kölcsey Ferenc fordítása/

Ipszilon



(Hozzászólásból kiemelve.)