Durrogtatók

Amikor a szilveszteri partira próbáltam meghívni vendégeket, feltűnt, mennyien utasították vissza azzal, hogy ilyenkor otthon kell ülniük, hogy a petárdázástól megijedt kutyáikat nyugtatgassák. Közben a tévében láttam egy riportot, és benne többen is úgy nyilatkoztak, hogy a pirotechnikai játék akkor jó, ha minél nagyobbat durran.

Hogy van ez? Ugye, az egyéni szabadságnak a definíció szerint ott van a határa, ahol még nem sérti mások szabadságát. Mindenféle szabadságát. Ebben az esetben a durrogtatók egy fél órás saját (vagy, mondjuk, kiscsoportos) élvezet érdekében korlátozzák mások (adott esetben majdnem egy egész lakótelep) mozgási szabadságát, hiszen azok őmiattuk nem mozdulhatnak ki a lakásukból. Ez finoman fogalmazva is önzés. De nyugodtan hasonlíthatjuk ahhoz is, hogy valakit jogtalanul bezárnak. A házi őrizet a börtön egy szelídebb formája. Mit szólnának ezek a durrogtatók, ha egyenként beperelnék őket a kutyatartók? Vagy büntetőjogilag felelősségre vonnánk őket, ha az ijedségtől bármi bajunk esne? Szilveszter táján, de utána is még napokig szinte életveszélyes közlekedni a lakótelepeken, a magasházak ablakából bármikor ránk dobhatnak egy megmaradt petárdát, és a járda is tele van petárdacsonkokkal.

Az külön téma, hogy ezzel a levegőnket is szennyezik. Miért nem emelik fel a szavukat a környezetvédők, a zöldek?

És nézzük, mit kap cserébe a durrogtató. Tetszhet neki a nagy zaj. De ezt könnyű lenne pótolni egy fejhallgatóval ellátott petárda- szimulátorral. Aztán ott van a fényhatás. Ezt egy videolejátszó is nyújthatná, olyanokat villanhatna, hogy az illető akár bele is vakulhatna (ha ez kell az élvezetéhez). Ezért nem lenne érdemes tízezreket költeni.

Az igazi motívum szerintem annak az illúziója, hogy én, a kisember, lám, egyszeribe erőssé váltam. Rakétát lövök ki, a saját erkélyemről vagy kertemből. Mint a háborúban. (Csak az igazi rakéta még nagyobbat durran.) A rakétakilövés közben élvezhetem a saját hatalmamat. A többiek hatalmát egy picivel még meg is haladó hatalmamat. "Ha kicsi a formátumod, toldd meg egy rakétaeregetéssel!" De hol a határ?

Kíváncsi vagyok, hogy mikor jutunk el odáig, amikor már miniatűr atombombákat is robbantgathatunk, gombafelhővel, amelyik még a Geiger-Müller számlálók játékváltozatait is kattogásra készteti. Vagy műkutyákat kaszabolhatunk le gumilövedékes géppisztolyunkkal.

Mennyi mindent kitalálnak az emberek, csak hogy ne kelljen gondolkodniuk! Az életükről, a jövőjükről, a hátralévő idejük eltöltéséről, a klímaváltozásról, a közösségi erkölcs kérdéseiről. Szeretnénk a jogainkat megvédeni, rendeletekkel, biztonsági rendszerekkel vagy otthon tartott fegyverekkel (amiket persze a betörő nyugodtan elemelhet, amikor éppen nem vagyunk otthon), de sokan semmilyen élvezetükről sem akarnak lemondani, még ha a fejükre is esik a szomszéd petárdája.

Az élvezet netovábbja, ha olyasmit csinálhatnak, ami felér egy adrenalin- injekcióval. De hát azt az adrenalin injekciót a házi orvos is beadhatná. És mindenki jobban járna.

Minek az ünnepe a Karácsony?

A szereté - vágná rá mindenki. De gondolkozzunk egy kicsit!

Több ismerősömtől hallottam, hogy azért nem látogatnak meg egy családot, mert nem akarnak alkalmatlankodni egy ilyen családi ünnepen. Másoktól azt hallottam, hogy nem hívnak meg senki idegent, mert ez egy családi ünnep. Aki hozzánk tartozik, a mi családunkhoz, azzal megpróbálunk együtt ünnepelni, de a többieket, az idegeneket távol tartjuk, kirekesztjük. Semmikor nem érezheti magát egy magányos ember annyira magányosnak, mint éppen karácsonykor.

Így tehát - érvelek én - a Karácsony a kirekesztés ünnepe is.

De ez nem annyira magától értetődő. Amerikában a legnagyobb családi ünnep a Hálaadás napja, ekkor gyűlik össze a család, a nagy ország minden távoli zugából. Ilyenkor hazajönnek a főiskolások is. És hozzák a barátaikat. Azokat a barátokat, akiknek távol vannak a szülei. Meghívják őket, bevonják őket a család légkörébe, hogy ők se legyenek egyedül. Aki szokott amerikai filmeket nézni, az épp elég ilyen jelenetet láthatott ahhoz, hogy elgondolkozzék.

És persze nem csak a hontalanokat karolják fel ilyenkor, a kollégista barátaikat is meghívják, hogy kivételesen velük együtt ünnepeljenek. Amerikában a Hálaadás napja egyszerre a családé és a vendégeké. A befogadás napja. (A legenda szerint az első amerikai telepesek az indiánokat is meghívták az asztalukhoz, akik pulykát hoztak ajándékba, innen a pulykaevés hagyománya.)

Hatvan éven felül már könnyen előfordul, hogy valaki család nélkül marad. A baráti közösségek segíthetnének abban, hogy ők is közösségben élhessék át az ünnepet.

Nyújtsuk ki a kezünket ilyenkor azok felé, akik egyedül vannak. Barátok, szomszédok, közeli ismerősök. Hívjuk meg őket is a karácsonyi vacsorához! Aki nagyon keresztény, annak Krisztus is példa lehet. Emlékeztek... odahívta őket, megtörte a kenyeret, hogy nekik is adhasson.

És akit meghívnak, az ne szabadkozzon, vegyen részt bátran az ünnepben. Emberek vagyunk. Mindnyájan egymás testvérei.