Ki a felelős a nők elleni erőszakért?

Első megközelítésben nyilvánvaló: a férfiak. Az
erőszakos férfiak.

De második megközelítésre már nem olyan egyértelmű
a kérdés. Miért vannak erőszakos férfiak? Miért
születnek meg újra és újra? Miért nem kopott, halványult
ez az erőszakos hajlandóság a férfi nemben a történelem
évezredei alatt?

A férfiközpontú társadalomban, a szerzés, a rablás
kultúrájában természetesen azok a törzsek, nemzetek
voltak előnyben, amelyekben ilyen tulajdonságok
jellemezték a férfiakat. Míg a nők békésen szoptatták
kicsinyeiket, a férfiak háborúztak.

A hímek agressziója az állatvilágban is megfigyelhető,
és nyilván annak a szarvasbikának, amelyik nem
kockáztatta az agyrázkódást az ünőkért folytatott
agancs-összeakasztásban - és szarvasbőgés idején is
békésen legelészett tovább -, nem lehettek utódai.

De azóta nagyot változott a világ, legfőképpen az
emberi társadalom, és annak is leginkább a nyugati fele.
Az erőszakos viselkedést már a háborúban is korlátozzák,
úgyszólván technikai készséggé degradálták, a sportban
visszaszorítják, a kocsmában és az utcán pedig kifejezetten
büntetik az erőszakot.

A nőkkel szembeni erőszak nehezebben deríthető fel,
mint a kocsmai. Ritkán vannak tanuk, az áldozat maga
is szégyelli bejelenteni, és az elhúzódó eljárás
során sem részesül kellő védelemben.

De itt álljunk meg egy pillanatra! Hogyan kerül egyáltalán
össze a védtelen nő és az agresszív férfi a házasság vagy
a párkapcsolat keretében? Úgy, hogy az agresszív férfit
a védtelen nő választja ki. Nem utolsósorban azért, mert
olyan férfias, olyan szexis. Az udvarlás (ha egyáltalán
sor kerül ilyesmire) során kiderül, hogy a férfinak túl
gyorsan eljár a keze, esetleg túl nyersen torkolja le
a partnernőjét. És az ezt elfogadja. (Néhányan abban bíznak,
hogy az erőszakot az illető majd kizárólag a nő és a család
érdekében fogja gyakorolni, vagy hogy a kedvességükkel
előbb-utóbb leszoktatják róla, "megszelídítik a bestiát".)

Minden viktimológiai ismeretterjesztő írás felhívja a
figyelmet rá: ne üljünk be a támadók autójába, mert azzal
csökkentjük az esélyeinket a menekülésre. A védtelen nő
azzal kezdi, hogy beül.

Mi lenne, ha a nők elhatároznák, hogy nem mennek hozzá
agresszív férfihoz? Ha az agresszív fiúkat ugyanolyan
megvetés fogadná, mint a buta fiúkat? Akkor bizony
néhány generáció alatt jelentősen csökkenhetne annak
a génnek az előfordulása, amelyik az agresszióért
felelős. (Feltételezem, hogy van ilyen gén.)

Az is lehetséges lenne, hogy a nők csak a szexuális
tevékenységekre használnák az ilyen, kémiailag is
vonzó hímeket, megfelelően kontrollált körülmények
között. Miközben élettársul olyan férfit választanának,
aki gyengéd, kedves, megértő, házias és gyerekszerető.
Ennek azonban ellentmond a monogámia parancsa. A nők,
ha félre is lépnek, nem szeretik magukat ledérnek tekinteni.
Egy tisztességes asszony nem tart fenn viszont a férjjel
is és a szeretőjével is. Inkább csapot-papot, gyereket
ott hagyva a szeretőjéhez költözik.

Ha feltételezzük, hogy a macsókkal a szexuális életen
kívül a gyereknemzés is megengedett, de a gyerek
nevelésébe már nem vonják be őket, akkor legalább a
családi viselkedésminták szintjén csökkenne az agresszív
viselkedés vonzereje.

A nők elleni erőszakért tehát maguk a nők is felelősek.
Macsóval akarsz lefeküdni, együtt élni, gyereket nemzeni?
Akkor vállald a következményeket is: a letorkollást, a pofont,
a verést - nadrágszíjjal vagy (egy ahogy egy volt kolleganőmtől
hallottam) a szöges léccel.

Mindenki tudja, hogy hiába a sok udvarlás, végső soron a
nő választ. Tessék jobban meggondolni azt a választást!
Az utólagos szankcionálásnak annyi az értelme, mint ha
az oroszlánt megbüntetnénk, mert húst evett.

Escape Artist