Jó barátnők

Régóta foglalkoztat a nök magányosságának problémája.
Ez az életkorral egyenes arányban súlyosbodik, hiszen
a férfiak rendre kihalnak, és hatvan éven felül már
számottevő az aránytalanság.

A megoldás az lenne, ha az országos ivari arányt
valahogy sikerülne leképezni az együtt élés szintjén.
Ha a társadalomban nyolc nő jut öt férfira (ebben a
korosztályban), akkor szervezhetnénk olyan együttélési
formát, amelyben nyolc nő és öt férfi lakik együtt.
Szeretet-kapcsolatban, a közöttük létrejöhető szexuális
kapcsolatok figyelmen kívül hagyásával. Ez éppen a
szexualitásban különbözne a hatvanas évek Amerikájában
népszerű kommunáktól - persze ott tettrekész fiataloknak
kellett bajlódniuk egymással.

A korral fordított arányban áll a szexuális aktivitás
is (vagy legalább is annak kényszere), így várhatóan
kevesebb lenne a féltékenységi dráma az ilyen csoportokban.

Az állatvilágban az a tipikus, hogy a hímek vetélkednek
a nőstényekért, nem tűrik meg egymást, míg a nőstények
többnyire nem féltékenykednek. Nálunk, embereknél azonban
a hím versengés mintha tompulna, ezzel szemben szinte
kizárt, hogy két nő eltűrje egymást, ha ugyanarraa férfira
vetettek szemet.

Ennek a női féltékenységnek lehetnek törzsfejlődési
előzményei. (Egyik nő ismerősöm folyton azzal jön elő,
hogy ha az ősember más ősasszonynak adja a mamuthúst,
azt az ősgyerek is megsínyli - de ezt nem fogadom el
érvként, mert hiszek benne, hogy mamutszinten még
egyáltalán nem voltak párok, a horda egységes volt az
élelem megszerzésében és elosztásában.) A legnagyobb
szerepet valószínűleg a szocializáció játsza, a monogám
család, a származási vonal egyértelműsége stb. Valamint
az a tény, hogy a nők sokkal szabálykövetőbbek, mint a
férfiak. Ha tehát van létezik egy szabály, amely számukra
is sérelmes, annak betartatását is a nők követelik ki.
(A legabszurdabb példa: egy észak-afrikai országban,
ahol a kislányok csiklóját automatikusan eltávolították,
hogy ne is érdekelhesse őket a szex, a felvilágosult kormány
ezt betiltotta, de a rendelet ellen a nők tiltakoztak a
leghangosabban.)

A nők erősen kötődnek, innen vannak a mély barátságok
közöttük. A kérdés az, hogy ezt a mély barátságot miért
veszélyeztetné, ha - tegyük fel - két régi barátnő
ugyanazzal a férfival akarna együtt élni. Holott valószínű,
hogy aki szimpatikus az egyiknek, az szimpatikus lesz a
másiknak is. Az irányítás az ő kezükben lenne, hiszen az
ő kapcsolatuk sokkal régebbi, és ez minden későbbi
kapcsolatot felülír. Ebben az életkorban már a férfitól
való gazdasági függés is minimális (gyakran épp a nők
vannak jobb helyzetben), félelemre tehát nem lenne ok.
(Ha több férfi is részt venne az együtt élésben, ők is
meg tudnának egyezni. A rangsor nemen belül könnyen
kialakul, hiszen mi ezt a készséget örököltük az állati
elődeinktől.)

Addig nem lehet megoldani a női magányosság problémáját,
amíg a nők versengenek a kevés számú megmaradt férfiért,
ahelyett, hogy elfogadnák az osztozkodás szükségességét.
A versengés egy "hiánygazdaságban" sosem vezet célra,
valaki mindig hoppon marad.

A furcsa az, hogy ez a vetélkedés ellentmond a nők által
annyira magasztalt empátiának. A potenciális társakból
versenytársak lesznek, akik mindent hajlandók megtenni
a saját győzelmük - és az ellenfél veresége - érdekében.
Pedig megoldható a probléma.

Egy kis plusz empátiával.

Escape Artist