Élet - halál

Egy görög költő, Arkhiász, egy népes római társaság előtt elszavalta egyik epigrammáját (i.e. 80 körül):

"Helyesen teszik a trákok, midőn gyászolják
A csecsemőt születése pillanatán.
Akkor is helyesen cselekszenek, amikor a halál
Elragad egy halandót, s ők örvendeznek.
Miért is ne? Az élet kelyhéből keserű az ivás;
És csak a halálból fakad igaz megnyugvás."

Erről eszembe jutott, mennyire nem vágyom arra, hogy fiatal legyek, és mennyire vágyom arra, hogy akkor haljak meg, amikor még emberhez méltó életet élhetek. Nem arról van szó, hogy hiába éltem volna, hiszen én is, mint bárki más, valamit alkottunk, létrehoztunk életünk folyamán, amivel gazdagítottuk a ... mit is? Mindenki mást.

Egy kicsit ezzel van összefüggésben az a beszélgetés-részlet is (ugyanezen alkalommal), amikor Lucullus azon kesergett, hogy "Milyen mulandók és megfoghatatlanok az élet örömei, és milyen tartós és szilárd a fájdalom, a keserűség, a csalódottság és a veszteség!" Mondta ezt abból az apropóból, hogy tábornokként Sulla akart lenni, aki megmentette Athént, pedig kifoszthatta és porig rombolhatta volna, mégis a Korinthoszt elpusztító Mummiusszá vált, mikor seregei - iszonyú kegyetlenségek közepette - felégették a civilizáció egyik legkeletibb városát, Asziszoszt, mert Lucullus képtelen volt visszatartani katonáit.

És sokan meg vannak győződve arról, hogy minden előre megjósolható, kiolvasható bizonyos jelekből, a csillagok állásából stb., és a véletlen semmilyen szerepet nem játszik az ember életében.

Nem hiszem.

Ipszilon  

(Új téma, eredetileg megjegyzésként: 2011. október 22. 21:46)